Az igazi természetben, 4 nap safari Pantanalban

Hogy mi is az a Pantanal?

Egy Magyarországnál is nagyobb kiterjedésű, jellemzően szavannás terület (hogy pontosan milyen besorolásba tartozik, nem tudtuk meg), a világ egyik legnagyobb vadrezervátuma aligátorokkal, arapapagájokkal, 600fajta madárral, hangyászsünökkel, vidrákkal, pumákkal, anakondákkal stbstb. Az persze kérdéses, hogy mit láthat az ember, az egyik vezető mesélte, hogy a National Geographikkal volt kint 9hónapot, amiből egy 2órás anyag lett. Egyetlen út vezet rajta keresztül, egy földút, hol van híd, hol nincs, hol meg éppen építik, olyan brazilosan, így ha éppen esős évszak van, akkor keresztül sem lehet rajta menni. Mi éppen a száraz évszakban vagyunk, ami szerencsés, hiszen ilyenkor az összes állat a még megmaradt vizek köré gyűlik, így sokkal többet láthatunk, viszont 100évente egyszer van olyan esős évszak, mint idén volt. Kisbusz vitt minket a nemzeti park határáig, onnan szafari autóval (platós rácsos kocsi, Dávid itt nevet, ez egy dzsip valójában) mentünk tovább a kempingig.

A kisbusz! :)

Itt max áram volt, semmi más modern technológia, nem is olyan rossz ez...

Már odafelé úton összeállt a kisbuszban a társaság: a beszédes nagyarcú német fiú, az este is közgazdaságtant és spanyolt tanuló japán fiú, a jófej angol pár, egy szótlan, ámde minden kártyajátékot megnyerő (azaz idegesítő) lengyel lány, a németeket velünk együtt utáló osztrák lány, és egy leírhatatlanul jófej magyar pár.J A németekről annyit, hogy 2 csoportba sorolhatók, az egyik, mint ez normális és jó társaság, a másik a mindig németül beszélő, ordibálós p…, ebből van több! J

Ha már itt tartunk gyorsan összefoglalva és a korábbi útjainkból is kiindulva: az olaszokat és angolokat kifejezetten szeretjük, a németeket szelektálni kell, a franciák 99%-ban igazi p…ök, mindenki menekül előlük, a többi nemzet meg annyira nem utazós, persze találkoztunk már svéddel, dánnal stbstb. Magyar az zéró, a legtöbb helyen spanyolul is el kell mondanunk az országot, mert angolul nem ismerik, és igen gyakran mondják, hogy mi vagyunk az első magyarok, akiket valaha láttak, illetve ezen a helyen jár! J Vicces, de büszkék vagyunk rá, és kíváncsian várjuk ilyen téren Bolíviát, Guatemalát, Belizt, és ha minden jól megy, útba ejtjük (Dávid kérésére) Columbiát is! J Persze még ezer szempontból várjuk kíváncsian… juhéjjj J

Éljen a nemzeti sokszínűség!

Szóval visszatérve Pantanalra. Választhattunk, sátorban alszunk, vagy függőágyban, Dávid különvonult egy sátorba, Zsófi maradt a többiekkel a függőágy-szobában. „Dehogy alszok 8 emberrel egy számomra kényelmetlen függőágyban”



Zsófi Fukushimaval! :) Annyira nem vette az ilyen vicceket...



Dávid és a sátra Vs reggel 5.00



Megérkezésünk délutánján megismerkedtünk Adolffal, az Alligátorral (elnevezés a német fiú tiszteletére), aki mindig a kemping melletti folyóparton várt a finom falatokra. A túravezetőnk, Nicola, vagy ahogy mi neveztük Johnny (Indiana Johnes után) a szemünk láttára ugrott a folyóba Adolf mellett, így meggyőzött minket, hogy az alligátor valóban nem emberrel, hanem hallal táplálkozik. Rengeteg alligátort láttunk egyébként, tele volt velük az összes olyan rész, ahol víznek akár csak kicsi nyoma is volt.

Az első igazi Pantanalos nap keményre sikerült, reggel, azaz hajnali 4-kor keltünk, a csillagok úgy ragyogtak, mintha éjszaka volna! Indultunk vadlesre, és éppen elkaptuk a terepen a felkelő napot. Nem kicsit fáztunk, az éjszaka és a nappal között volt kb. 20 fokos különbség. Rögtön a túra elején vidrákra leltünk, ami igazi ritkaságnak számít, nagyon élveztük a reggelit velük! J

A kroki is nézi a napfelkeltét



Láttunk rengeteg fajta madarat, pl. Tukant, a vicces fekte, hatalmas piros-narancssárga csőrű madarat igazi egzotikum, vagy a „déli-sikoly”-ként emlegetett másikat (valóban elég dermesztő a hangja), sok-sok papagájt, óriás arapapagájokat, kormoránokat, a Tuiuiú-t, ami Pantanal szimbóluma (nagy fehér madár fekete fejjel), és még sok-sok mást, aminek nem is értettük a nevét.

Mindenki nagy kedvence, Tukan! Itt 3 színű a csűre, az Amazonasban 5!

 A jelkép, óriási...



Kék Ara, elképesztően hangos...



Láttunk majmokat, sétáló alligátort, gázoltunk mocsárban, gyógyítottunk bogárcsípést – és igen, a szúnyogcsípésre mért X valóban működik, tudományosan megalapozott eljárás! Az angol fiút akkora rovar csípte meg, hogy még a sapkáján is átszúrt, ez kicsit rosszul érintett (Zsófi), még nem kezeltem magam ki a darázs fóbiámból… Szóval rovarcsípés a fejen, erre a túravezető emberünk előkapta a nagy kését, meghűlt bennünk a vér, most akkor kivág egy darabot a fejéből? De nem, a tompa oldalával egy hatalmas X-et nyomott a fejére! Közben megértettük azt is, miért indultunk olyan korán…



Indiana Jones, nem volt túl beszédes



10-kor már olyan meleg volt, hogy menni nem volt erőnk. Jött az ebédidő, a szieszta, beájulás, és délután a kempingből indultunk további felfedező útra, immár hajóval. Itt megint csak rengeteg madár, és ami a legizgalmasabb volt, hogy elmentünk a madarak alvóhelyére, ahol több ezer, vagy tízezer madár lakott, és ha zajt csaptunk egyszerre felszálltak a magasba…



Egy kép ezt nem tudja visszaadni sajnos!



Újabb állatot láttunk, a Capivarát, ami a legnagyobb rágcsáló a földön, iszonyat aranyos, esetlen kis jószág. Elvileg jaguárok és pumák is élnek itt, nagyon akartunk látni ilyeneket, így sokszor egy-egy majmot is pumának láttunk, de a helyzet az, hogy nem láttunk egyet sem.

A világ legnagyobb rágcsálófélesége, magyarul jó nagy patkány! :)

A jaguár nyomában...

Pedig este még éjszakai lesre is elmentünk, de ismét csak Capivara. Na jó mondjuk túlzás, hogy éjszakai szafarinak hívják… nem osontunk lábujjhegyen a bokrok között, hanem a dzsippel mentünk egy fel-le utat az úton, ami keresztül vezet PantanalonJ Ez a jaguárüldözés a vezetők idegeire megy, ugyanis nem úgy van az, hogy kiszaladok a szomszédos erdőbe, és megnézem a jaguárt reggelizni, erre speciális túra kell, nyomkövetőkkel, felszereléssel stbstb. Csak hát a városi túraszervezők okosan így csalogatják be a turistákat… Persze Dávid felfedezett egy jaguárnyomot a dzsip tetejéről, mondta a vezető, hogy akkor nézzem meg közelebbről, mondom fasza, mehetek a sötétbe le a dzsipről! J Kérdezi: „az?”, mondom ja, életembe először vagyok jaguár nyomolvasó, tuti az! J A másik vezető is kiszállt, nehéz volt eldöntenie neki is, de Capivara!

Másnap reggel hatalmas madárkórusra ébredés, tényleg gyönyörű koncert az egész terep, szintén mesés… ahogy kelt fel a nap máris indultunk piranha horgászatra, délben rántott piranha a főfogás! J Az eszközről és módszerről annyit, hogy egy bambuszbotra zsinór és nagyhorog, rá marhahús, folyamatos kapás azonnal és csak rángatni kellett bele a halakba a horgot, nem volt könnyű…Délután pedig ismét egy kis csónakázás a folyón a másik irányban, jaguár nulla. Johnny kicsit szívére is vette, hogy már nem lelkesedünk az alligátorok iránt, és már csak jaguárt akarunk látni.

 

 Pecálgatunk krokira piranhjával, ez már menő! :)

Harmadnap reggel tereplovaglásra indultunk, reménykedve abban, hogy talán lesz benne egy kis vágta is. 

Zsófi és az ismeretlen laó

Itt már jóban és bukóban, afféle munkásba! :)

Azért jobb, ha tudsz lovagolni...

 Bár vágta az nem volt, viszont kaptunk csini kis bukósisakokat, ami legfeljebb az ágak ellen volt hasznos, de ha leestünk volna, semmit sem védett volna. Azért így is akadt izgalom, ezek a lovak ugyanis egészen máshogy működnek, mint az itthoniak. Sokkal érzékenyebbek mindenféle mozgásra a környezetükben, egy dzsungelben kell is ez, nem tudják, hogy nem épp egy aligátor ugrik-e rájuk oldalról. Úgyhogy már az elején megkaptuk az instrukciókat, ne hadonásszunk, ne adogassunk át egymásnak semmit lóhátról, mert azt a lovak nem szeretik. Az egyik fiú csak a táskájába akarta beletenni a fényképezőgépét, és a lova egyből nekiered – ő legalább vágtázhatottJ

Leave the bag! :)

Ebéd után elindult a csapat vissza a civilizációba, az egyik felünk indult tovább velünk együtt Bonito-ba, a másik felünk meg ment másfele. Ismét megismerkedtünk kedves, jófej emberekkel, akiktől azért nem szívesen váltunk meg, felírtuk egymás elérhetőségeit, és valószínűleg többet nem találkozunk. Lehet, hogy lassan majd hozzászokunk ehhez, de azért most kicsit szomorú ez még. Talán ha rövidebb időt vagyunk egy helyben, akkor nem esik annyira rosszul elmenni onnan…

Viszlát Pantanal, felejthetetlen volt...